negyedik.

   Utálom a kórházakat.
Mindnek ugyanolyan szaga van, hipó, fertőtlenítő, tisztítószer. Netán a folyosón egy kis kávéé terjeng, az automatákból származó szar, ihatatlan löttyből. Akár a kátrány.
Rikító fehér, makulátlan tisztaságú dolgok. Kényelmetlenül érzem itt magam. Minden olyan érintetlen és rikító és világos. Rámutat a tökéletlenségeimre és arra késztet, hogy csukjam be a szemem.
   Egy ideig egyedül üldögélek a váróban, majd egyszer csak, valaki hátulról megkocogtatja a vállam. Hátra kapom a fejem, majd szélesen elvigyorodok.
- Tim, kölyök - ölelem magamhoz megkönnyebbülten, miután felpattantam.
- Ne fojts meg! - kapálózik, még véletlenül sem hazudtolva meg önmagát és persze a korát.
- Apa hogy van? - engedem végül el.
- Szarul - von vállat egyszerűen, mire lekeverek neki egy picike tockost. Illetve picikére terveztem, de valahogy mégis akkorát csattant, hogy az egész fehér és steril csendes folyosón visszhangot vert.
- Hogy beszélsz?! - förmedek rá.
- Hé - dörzsöli a tarkóját bosszúsan -, csak őszinte voltam.
- Akkor is. Apáról van szó - dorgálom egy kicsit anyáskodva.
- Jó, bocs... szerintem be mehetsz hozzá. Ja és... anya otthon van? - harapdálja idegesen a száját. Mintha félne a választól. Vagyis pontosabban az igenlő választól.
- Nem tudom. Nem hiszem. Mióta elmentél, nem láttam, vagyis nem volt otthon... - hadarok, végül felsóhajtok, majd felállok. - Sietek, oké? - helyezem tétován a kezem a kilincsre.
- Persze - mosolyog kedvesen, majd, hogy lekösse magát, nyomkodni kezdi a telefonját.
   A szobában egy kicsit hideg van. A halványkék falak csak még jobban éreztetik ezt. Jobbra egy hatalmas ablak helyezkedik el, ahonnan belátni a várost. A párkányon tömérdek mennyiségű virág illatozik. Apa az ágyon fekszik, jól betakarózva és valami könyvet olvas.
- Szia - csukom be magam mögött az ajtót mire felpillant a sorok közül. Verne sorai közül. Mindig is a kedvencei közé tartozott.
- Kicsim - mosolyodik el fáradtan.

- Nemo kapitány? - hunyorgok a borítóra. Mikor kicsi voltam, elég jól láttam, de mostanra a sok sötétben olvasás nem kímélt.

- Talált, süllyed - vigyorog, majd behajtja az oldal sarkát, jelezve, hogy hol tart.
- Hogy vagy? - fordítok az ágya mellé egyet a bent levő kényelmetlen székek egyike közül.
- Szarul - sóhajt, mire elfojtok egy vigyort, de nem vagyok elég alapos. - Mi olyan vicces? - kérdi is rögtön, egy kis sértődöttséggel a hangjában.
- Semmi... csak Tim is szó szerint ezt válaszolta erre a kérdésemre - nevetek fel.
- Az én fiam - jelenti ki, miközben mosolyogva a fejét csóválja.

- Akkor sem tudnátok letagadni egymást, ha kötelező lenne - vigyorgok. Akár külsőről, akár belsőről van szó, nagyon hasonlóak. Mind a ketten makacsak, önfejűek és törtetőek. Hajuk barna, szemük zöld, magasak és széles vállúak.

- Ez néhány szempontból számára néha áldás, néha átok... - von vállat. Pár percig csendben ülök mellette, majd halkan megszólalok.
- Mennyit mondanak még...? - hadarok.
- Pár hónapot... - von vállat ártatlanul.
- Pár hónapot... Apa! - nézek rá szúrósan, tudva, hogy nem mond igazat. Egy pillanatnyi csend után, végül kinyögi:
- Maximum egy hónap - suttogja kerülve a tekintetemet, mire megdermedek. Még levegőt is elfelejtek venni. Lehunyom a szemem és igyekszem nem pánikba esni. Te akartad tudni. Te akartad tudni. Győzködöm magam.
Remegve fújom ki a benntartott lélegzetemet.
- Timnek elmondtad? - kérdezem végül halkan.
- Csak tizennégy. Nem akarom, hogy tudjon róla...
- De valahogy fel kell készíteni arra, hogy... - nem tudom kimondani. - Meg kell adnod neki is az esélyt, hogy elbúcsúzhasson!
- Tudom... de erre még én sem állok készen - teszi félre a könyvet, amit egészen eddig a kezében szorongatott.
- Szombaton is jövünk. Akkor el kell neki mondanod, legalábbis legkésőbb! - sóhajtok, majd csúszok hozzá közelebb.
- Ígérem - simít végig az arcomon, mire belehajtom a fejem a tenyerébe. - Apropó! Van neked valamim! - csettint hirtelen, mire összerezzenek.
- Jaj, apa! - nyekergek.
- Hozd nekem ide azt a táskát, légy oly kedves! - mutat szórakozottan az asztalon pihenő fekete dologra.
- Tessék - nyomom a kezébe, mire rögtön kutakodni is kezd benne.
- Meg is van! - csillan fel a szeme, majd felém fordul. - Hát. Utálom a tudatot, amiért busszal jársz, ez meg ott porosodott eddig a kórház garázsában, mert ugye nekem már nincs rá szükségem, Rose pedig a saját autójával jár szóval... - nyomja a kezembe a kocsikulcsot.
- Apa! - sikkantok hitetlenkedve, miközben a Range Roverje kulcsait bámulom.
- De, ha összetöröd... - nevet, mikor a nyakába borulok.
- Köszönöm! - visítok.
- Amúgy... Nem is mondtad, hogy kibékültetek Justin-nal - vált hirtelen témát, mire elhúzódok.
- Talán mert nem is? - vonom fel a szemöldököm.
- Pedig ma volt itt - mosolyog.
- Mi?! - kerekednek el a szemeim. - Itt?!
- Igen, ő hozta azt a nagy csokrot, ott. Egész kellemesen elbeszélgettünk. Szinte semmit nem változott - kuncog nosztalgiázva.
- Ó, dehogynem - hunyorgok a virágokra, miközben azon gondolkodok, mi a jó büdös francot keresett itt.
- Honnan tudta, hogy itt vagyok? - teszi fel a következő nyilván való kérdést.
- Hát... izé - vakargatom az állam óvatosan.
- Patrisha! - hitetlenkedik apa.
- Apa! Nem! Csak... ah.. tegnap reggel úgy döntött, hogy beletör egy tojást a dekoltázsomba, mire megütöttem. Eltörtem az orrát - szegezem tekintetem szégyenlősen a bakancsomra.
- Ez az én lányom - nevet fel, mire én is elmosolyodok.
- Aztán Mr. Simon behivatott minket és közölte, hogy minden délután iskolapszichológushoz kell járnunk, hogy megoldjuk a kettőnk konfliktusát és minden pénteken ki kell ganéznunk az étkezdét - forgatom a szemem.
- Ez marha jó! - röhögi el magát. - Remélem, tényleg beválik és ismét minden a régi lesz... - csóválja a fejét.
- Apa, soha többet nem lesz semmi sem a régi...
- Pedig, ha én nem leszek, jó lenne, ha tudnál valakire támaszkodni helyettem. És örülnék neki, ha ez a valaki Justin lenne. Mert ismerem, mert tudom, hogy segíteni fog...
- Apa! Hallod magad? - esek kétségbe.
- Igen, Trish, hallom! - csattan fel.
- Gyűlölöm! Tiszta szívemből! - kiabálok.
- Nem. Csak szeretnéd gyűlölni, ezt te is tudod - mondja nyugodtan. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, valamit, ami ellenkezik ezzel az egésszel, de cserben hagy és egyáltalán nem jön ki rajta hang, egy pici nyögést leszámítva. - Na látod. Igazam van, vagy igazam van? - fonja keresztbe a karjait számonkérően.
- Lehet, hogy nem gyűlölöm, de haragszom rá... és sosem fogom megbocsátani, amit tett! - vágom zsebre a kulcsot. - Szeretlek, apa! - sóhajtok, majd adok neki puszit.
- Én is, kicsim. Csak gondold át - szól utánam, mire biccentek egyet.
- Rendben. Szombaton jövünk! - intek, majd kisietek a szobából.

- Apa komolyan neked adta? - kapja kezeit az arcához Tim.
- Bizony - csörgetem meg a kulcsokat.
- Akkor menjünk! - tépi fel az anyósülés felőli ajtót.
- Teszünk egy kitérőt - markolom meg a kormányt, miután én is beszálltam.
- Oké - nyomkodja a rádiót, majd megáll valami tuc-tuc zenénél. Felsóhajtok, majd minden bátorságomat összeszedve gázt adok.
   Az ismerős utcába kanyarodva elönt egy csomó nem kívánatos emlék. A fél gyerekkoromat itt éltem le. Eszembe jut az utolsó alkalom, mikor itt jártam. Illetve az utolsó alkalom, amikor Justinnal még minden rendbe volt.
- Hol vagyunk? - tekergeti a nyakát Tim, amivel teljesen kizökkent, mikor leparkolok a ház előtt.
- Várj itt, oké? - kerülöm ki kérdését, aztán helyezem a kezem a kilincsre.
- Minek? - fészkelődik izgatottan. Szemei kíváncsian csillognak.
- Csak. Maradj itt! - fenyegetem, mire megadóan biccent egyet.
   Idegesen lépek fel az ismerős tornác lépcsőin, majd megnyomom a csengőt. Pár pillanatig csak állok, várok, abban reménykedek, hogy esetleg Pattie fogad, de nyílik az ajtó. Justin jelenik meg előttem, fel se néz a telefonjából. Nem tűnik fel neki, hogy én állok ott, vele szemben. Végül pár perccel később felpillant a kijelzőből. Arcára először meglepettség ül, majd helyét komolyság veszi át.
- Mit akarsz? - sziszegi.
- Azt, hogy szállj ki az életemből! - esek neki. Az a bizonyos pumpa eléggé felment bennem az előtörő emlékek miatt. Amúgy is. A múltam mindig is érzékeny téma volt.
- Miről beszélsz? - teszi fel a kezeit védekező módon.
- Tudom, hogy voltál ma apánál! Tudok a flancos csokorról, a kellemes kis elbeszélgetésről! - mutogatok hevesen.
- És? Problémád van vele?!
- Igen, van! Takarodj ki az életemből, fejezd be! Gyűlöllek, Justin, tiszta szívemből és azt kívánom, bárcsak soha ne is találkoztunk volna - hadarok meggondulatlanul. Justin-nak megrándul az alsó ajka.
- Rendben! - csap a combjaira.
- Nagyszerű! Köszönöm! - csattanok fel, majd megfordulok.
- Kurva! - kiált utánam, majd becsapja az ajtót, de olyan erővel, hogy beleremeg az egész mellkasom. Egy pillanatig fontolgatom, hogy visszamegyek, de jobbnak látom visszamenni a kocsihoz.