negyedik.

   Utálom a kórházakat.
Mindnek ugyanolyan szaga van, hipó, fertőtlenítő, tisztítószer. Netán a folyosón egy kis kávéé terjeng, az automatákból származó szar, ihatatlan löttyből. Akár a kátrány.
Rikító fehér, makulátlan tisztaságú dolgok. Kényelmetlenül érzem itt magam. Minden olyan érintetlen és rikító és világos. Rámutat a tökéletlenségeimre és arra késztet, hogy csukjam be a szemem.
   Egy ideig egyedül üldögélek a váróban, majd egyszer csak, valaki hátulról megkocogtatja a vállam. Hátra kapom a fejem, majd szélesen elvigyorodok.
- Tim, kölyök - ölelem magamhoz megkönnyebbülten, miután felpattantam.
- Ne fojts meg! - kapálózik, még véletlenül sem hazudtolva meg önmagát és persze a korát.
- Apa hogy van? - engedem végül el.
- Szarul - von vállat egyszerűen, mire lekeverek neki egy picike tockost. Illetve picikére terveztem, de valahogy mégis akkorát csattant, hogy az egész fehér és steril csendes folyosón visszhangot vert.
- Hogy beszélsz?! - förmedek rá.
- Hé - dörzsöli a tarkóját bosszúsan -, csak őszinte voltam.
- Akkor is. Apáról van szó - dorgálom egy kicsit anyáskodva.
- Jó, bocs... szerintem be mehetsz hozzá. Ja és... anya otthon van? - harapdálja idegesen a száját. Mintha félne a választól. Vagyis pontosabban az igenlő választól.
- Nem tudom. Nem hiszem. Mióta elmentél, nem láttam, vagyis nem volt otthon... - hadarok, végül felsóhajtok, majd felállok. - Sietek, oké? - helyezem tétován a kezem a kilincsre.
- Persze - mosolyog kedvesen, majd, hogy lekösse magát, nyomkodni kezdi a telefonját.
   A szobában egy kicsit hideg van. A halványkék falak csak még jobban éreztetik ezt. Jobbra egy hatalmas ablak helyezkedik el, ahonnan belátni a várost. A párkányon tömérdek mennyiségű virág illatozik. Apa az ágyon fekszik, jól betakarózva és valami könyvet olvas.
- Szia - csukom be magam mögött az ajtót mire felpillant a sorok közül. Verne sorai közül. Mindig is a kedvencei közé tartozott.
- Kicsim - mosolyodik el fáradtan.

- Nemo kapitány? - hunyorgok a borítóra. Mikor kicsi voltam, elég jól láttam, de mostanra a sok sötétben olvasás nem kímélt.

- Talált, süllyed - vigyorog, majd behajtja az oldal sarkát, jelezve, hogy hol tart.
- Hogy vagy? - fordítok az ágya mellé egyet a bent levő kényelmetlen székek egyike közül.
- Szarul - sóhajt, mire elfojtok egy vigyort, de nem vagyok elég alapos. - Mi olyan vicces? - kérdi is rögtön, egy kis sértődöttséggel a hangjában.
- Semmi... csak Tim is szó szerint ezt válaszolta erre a kérdésemre - nevetek fel.
- Az én fiam - jelenti ki, miközben mosolyogva a fejét csóválja.

- Akkor sem tudnátok letagadni egymást, ha kötelező lenne - vigyorgok. Akár külsőről, akár belsőről van szó, nagyon hasonlóak. Mind a ketten makacsak, önfejűek és törtetőek. Hajuk barna, szemük zöld, magasak és széles vállúak.

- Ez néhány szempontból számára néha áldás, néha átok... - von vállat. Pár percig csendben ülök mellette, majd halkan megszólalok.
- Mennyit mondanak még...? - hadarok.
- Pár hónapot... - von vállat ártatlanul.
- Pár hónapot... Apa! - nézek rá szúrósan, tudva, hogy nem mond igazat. Egy pillanatnyi csend után, végül kinyögi:
- Maximum egy hónap - suttogja kerülve a tekintetemet, mire megdermedek. Még levegőt is elfelejtek venni. Lehunyom a szemem és igyekszem nem pánikba esni. Te akartad tudni. Te akartad tudni. Győzködöm magam.
Remegve fújom ki a benntartott lélegzetemet.
- Timnek elmondtad? - kérdezem végül halkan.
- Csak tizennégy. Nem akarom, hogy tudjon róla...
- De valahogy fel kell készíteni arra, hogy... - nem tudom kimondani. - Meg kell adnod neki is az esélyt, hogy elbúcsúzhasson!
- Tudom... de erre még én sem állok készen - teszi félre a könyvet, amit egészen eddig a kezében szorongatott.
- Szombaton is jövünk. Akkor el kell neki mondanod, legalábbis legkésőbb! - sóhajtok, majd csúszok hozzá közelebb.
- Ígérem - simít végig az arcomon, mire belehajtom a fejem a tenyerébe. - Apropó! Van neked valamim! - csettint hirtelen, mire összerezzenek.
- Jaj, apa! - nyekergek.
- Hozd nekem ide azt a táskát, légy oly kedves! - mutat szórakozottan az asztalon pihenő fekete dologra.
- Tessék - nyomom a kezébe, mire rögtön kutakodni is kezd benne.
- Meg is van! - csillan fel a szeme, majd felém fordul. - Hát. Utálom a tudatot, amiért busszal jársz, ez meg ott porosodott eddig a kórház garázsában, mert ugye nekem már nincs rá szükségem, Rose pedig a saját autójával jár szóval... - nyomja a kezembe a kocsikulcsot.
- Apa! - sikkantok hitetlenkedve, miközben a Range Roverje kulcsait bámulom.
- De, ha összetöröd... - nevet, mikor a nyakába borulok.
- Köszönöm! - visítok.
- Amúgy... Nem is mondtad, hogy kibékültetek Justin-nal - vált hirtelen témát, mire elhúzódok.
- Talán mert nem is? - vonom fel a szemöldököm.
- Pedig ma volt itt - mosolyog.
- Mi?! - kerekednek el a szemeim. - Itt?!
- Igen, ő hozta azt a nagy csokrot, ott. Egész kellemesen elbeszélgettünk. Szinte semmit nem változott - kuncog nosztalgiázva.
- Ó, dehogynem - hunyorgok a virágokra, miközben azon gondolkodok, mi a jó büdös francot keresett itt.
- Honnan tudta, hogy itt vagyok? - teszi fel a következő nyilván való kérdést.
- Hát... izé - vakargatom az állam óvatosan.
- Patrisha! - hitetlenkedik apa.
- Apa! Nem! Csak... ah.. tegnap reggel úgy döntött, hogy beletör egy tojást a dekoltázsomba, mire megütöttem. Eltörtem az orrát - szegezem tekintetem szégyenlősen a bakancsomra.
- Ez az én lányom - nevet fel, mire én is elmosolyodok.
- Aztán Mr. Simon behivatott minket és közölte, hogy minden délután iskolapszichológushoz kell járnunk, hogy megoldjuk a kettőnk konfliktusát és minden pénteken ki kell ganéznunk az étkezdét - forgatom a szemem.
- Ez marha jó! - röhögi el magát. - Remélem, tényleg beválik és ismét minden a régi lesz... - csóválja a fejét.
- Apa, soha többet nem lesz semmi sem a régi...
- Pedig, ha én nem leszek, jó lenne, ha tudnál valakire támaszkodni helyettem. És örülnék neki, ha ez a valaki Justin lenne. Mert ismerem, mert tudom, hogy segíteni fog...
- Apa! Hallod magad? - esek kétségbe.
- Igen, Trish, hallom! - csattan fel.
- Gyűlölöm! Tiszta szívemből! - kiabálok.
- Nem. Csak szeretnéd gyűlölni, ezt te is tudod - mondja nyugodtan. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, valamit, ami ellenkezik ezzel az egésszel, de cserben hagy és egyáltalán nem jön ki rajta hang, egy pici nyögést leszámítva. - Na látod. Igazam van, vagy igazam van? - fonja keresztbe a karjait számonkérően.
- Lehet, hogy nem gyűlölöm, de haragszom rá... és sosem fogom megbocsátani, amit tett! - vágom zsebre a kulcsot. - Szeretlek, apa! - sóhajtok, majd adok neki puszit.
- Én is, kicsim. Csak gondold át - szól utánam, mire biccentek egyet.
- Rendben. Szombaton jövünk! - intek, majd kisietek a szobából.

- Apa komolyan neked adta? - kapja kezeit az arcához Tim.
- Bizony - csörgetem meg a kulcsokat.
- Akkor menjünk! - tépi fel az anyósülés felőli ajtót.
- Teszünk egy kitérőt - markolom meg a kormányt, miután én is beszálltam.
- Oké - nyomkodja a rádiót, majd megáll valami tuc-tuc zenénél. Felsóhajtok, majd minden bátorságomat összeszedve gázt adok.
   Az ismerős utcába kanyarodva elönt egy csomó nem kívánatos emlék. A fél gyerekkoromat itt éltem le. Eszembe jut az utolsó alkalom, mikor itt jártam. Illetve az utolsó alkalom, amikor Justinnal még minden rendbe volt.
- Hol vagyunk? - tekergeti a nyakát Tim, amivel teljesen kizökkent, mikor leparkolok a ház előtt.
- Várj itt, oké? - kerülöm ki kérdését, aztán helyezem a kezem a kilincsre.
- Minek? - fészkelődik izgatottan. Szemei kíváncsian csillognak.
- Csak. Maradj itt! - fenyegetem, mire megadóan biccent egyet.
   Idegesen lépek fel az ismerős tornác lépcsőin, majd megnyomom a csengőt. Pár pillanatig csak állok, várok, abban reménykedek, hogy esetleg Pattie fogad, de nyílik az ajtó. Justin jelenik meg előttem, fel se néz a telefonjából. Nem tűnik fel neki, hogy én állok ott, vele szemben. Végül pár perccel később felpillant a kijelzőből. Arcára először meglepettség ül, majd helyét komolyság veszi át.
- Mit akarsz? - sziszegi.
- Azt, hogy szállj ki az életemből! - esek neki. Az a bizonyos pumpa eléggé felment bennem az előtörő emlékek miatt. Amúgy is. A múltam mindig is érzékeny téma volt.
- Miről beszélsz? - teszi fel a kezeit védekező módon.
- Tudom, hogy voltál ma apánál! Tudok a flancos csokorról, a kellemes kis elbeszélgetésről! - mutogatok hevesen.
- És? Problémád van vele?!
- Igen, van! Takarodj ki az életemből, fejezd be! Gyűlöllek, Justin, tiszta szívemből és azt kívánom, bárcsak soha ne is találkoztunk volna - hadarok meggondulatlanul. Justin-nak megrándul az alsó ajka.
- Rendben! - csap a combjaira.
- Nagyszerű! Köszönöm! - csattanok fel, majd megfordulok.
- Kurva! - kiált utánam, majd becsapja az ajtót, de olyan erővel, hogy beleremeg az egész mellkasom. Egy pillanatig fontolgatom, hogy visszamegyek, de jobbnak látom visszamenni a kocsihoz.

harmadik.

Köszönöm szépen a kommenteket. <3 Tényleg nagyon arik vagytok:) 

Nem is tervezek túl sok szájtépést, itt is a rész.:)

Remélem most se lesztek lusták.:$ <3

   A fejem szét akar robbanni, ez már teljesen biztos. Kegyetlenül lüktet és fáj. Az ébresztőm, ami csak egyfolytában cseng, nem segít túl sokat a helyzeten. Mikor ki akarom nyomni, ügyesen leverem és begurul az ágy alá, majd ott folytatja a rikoltozást.
- Nem igaz - nyöszörgök, majd legurulok a földre, hogy előhalásszam a telefonom. Pár perc kemény nyújtózkodás után, ami nem tett túl jót az émelygésemnek, sikerül elérnem és kikapcsolnom. Egy kicsit a földön ülve várok, hátha elmúlik a szédülés, de miután z nem működik, rájövök, hogy így kell elkészülnöm és iskolába mennem. Idióta Katy! Miért kell hétköznap bulit tartania?! Idióta Shay! Miért kell elmenni rá?! Idióta én! Miért kell szerda este leinnom magam?!
   Kimegyek a fürdőbe, majd eléggé megijedek, mikor meglátom magam. Szemeim karikásak, a sminkem össze-vissza van kenődve, hajam kócos, a hullámcsattok elég érdekesen lógnak belőle úgy mindenhol és elég sápadt vagyok. Nem, nem sápadt. Rosszabbul nézek ki, mint egy albínó. Pár percig bámulom ijesztő tükörképem, majd a WC-hez szaladok, térdre borulok és hányni kezdek.
Soha többet nem iszok.
   Nagyon gyorsan lefürdök, illetve olyan sebességgel, amivel a másnaposságom engedi, aztán oldalra fonom a hajam, felveszek egy fekete farmert és trikót, rá egy szürke, csónak nyakú hosszujjút, majd valami alapsminket dobok a fejemre, hogy kicsit emberibb külsőt öltsek. Persze ehhez elhasználom a sminkes dolgaim háromnegyedét. Cuccaimat egy gyors mozdulattal besöpröm a táskámba, abban reménykedve, hogy legalább egy mai órát eltalálok, majd a befűzetlen bakancsomban vágtatok le a lépcsőn, mert késésben vagyok. Felkapom a szürke kukás sapkám, majd a napszemüvegem és kivágódok az ajtón.
   A busz hangjától szét megy a fejem. Csak jobban hasogat. Az ablakon még csak ki sem merek nézni, mert, ha megteszem, biztos vagyok benne, hogy elhányom magam, az pedig most nem hiányzik senkinek sem. Bár ezen a jármű zötykölődése se segít túl sokat. Makacsan a kezeimre koncentrálok, még Justinék hangoskodására sem kapom fel a fejemet. Azért imádkozok, hogy semmi ne akarjon kikívánkozni, mert nincs nálam se zacskó, se semmi. Nos, ez egészen addig be is válik, míg a busz egy hirtelen és hangos csikorgással lefékez a suli előtt, amitől a gyomrom hirtelen a nyakamba csúszik. Egy nénit és néhány embert félre lökve rohanok lefele, abban reménykedve, hogy nekimentem valamelyik görénynek. Lefékezek az első kukánál.
- Durva volt a tegnap este, mi? - hallok egy gúnyos hangot a hátam mögül.
- Justin, csak most ne, kérlek. Nélküled is úgy érzem magam, mint egy darab szar - nyögöm ki, két öklendezés között, miközben görcsösen markolom a kuka szélét.
- És velem? Velem hogy érzed magad? - kérdezi, miközben felveszi a sapkámat a földről, ami időközben leesett. A kérdése eléggé meglep, de nem nagyon tudok mit reagálni, mert ismét hányni kezdek.
- Szia Bieber! Viszlát Bieber! - legyint neki Shay, majd kitépi a kezéből a sapkámat és a ledöbbent srácot félre lökve mellém lép. - Kérsz fájdalomcsillapítót? - kezd el rögtön kutakodni a táskájában.
- Igen, az kezdetnek jó lenne... - egyenesedek fel, majd a kezembe nyomja a vizes üveget és a gyógyszert. 

- Kémián meg majd kialudhatod magad. 

- Köszönöm... Amúgy... csináltam valamit tegnap este? - ráncolom a szemöldököm, majd visszaadom neki a vizet, de közben elindulunk befele.
- Tartsd meg! Amúgy lehánytad Mr. Tökély cipőét - kuncog.
- Most szívatsz - nevetek fel, miközben a vizet a táskámba süllyesztem és visszaveszem a sapkámat.
- Sikított, mint egy kislány - bólogat hevesen.
- Most szívatsz! - ismétlem meg röhögve.
- Nem én - rázza a fejét vihogva.
- Ah, és még csak nem is emlékszem rá! - lépek a szekrényemhez.

- Kár. Elég ritka pillanat volt - vigyorog.

- Láttam már rosszabb szituációban is - vonok vállat.

- Ezt most mire véljem? - ráncolja a homlokát.

- Mindegy - sóhajtok -, ma van az első jelenésünk a dilidokinál - pakolom be a táskám felesleges tartalmát az alsó polcra, amit csak úgy reggel behánytam. (Majdnem szó szerint.)
- Ne menj - szögezi le egyszerűen.
- Muszáj. Nincs kedvem egy hónapig otthon ücsörögni. Nem hiányzik - sóhajtok.
- Akkor... túl kell élned - közli, majd becsapja a szekrénye ajtaját.
- Ja, sajnos...

***

- Voltál már bent? - foglalok helyet az egyiken a piros székek közül, amiket a terem előtt helyeztek el.
- Persze. Minden délután itt lógok, ha eddig nem tűnt volna fel - forgatja a szemét, majd kezdi el rázni a lábát idegesen.
- Látom megint rászoktál - sóhajtok, miközben a fel-le járó végtagját nézem. Régen is mindig ezt csinálta, ha valami olyan történt, ami nem a kedvére való lett volna.
- Mit érdekel? - köpi dühösen.
- Idegesítő, még mindig - jelentem ki.
- Leszarom, még mindig - nyomkodja tovább telefonját. Pár percig csendben ülünk egymás mellett. Még mindig a lábát nézem, ami egyre irritálóbb.
- Fejezd már be! - csikorgatom a fogaimat.
- Nem - vonja meg a széles vállát.
- Justin - csapok a combjára, mire megdermed és a kezemre néz. Gyorsan elkapom onnan, majd a következő pillanatban nyílik a gyogyi ajtaja.
- Patrisha Jackson és Justin Bieber? - pillant fel papírjából Mrs. Clarks, mire bólintunk. - Gyertek be! - int kedvesen, mire fújtatva felállunk. Kevés olyan udvariatlan görény létezik, mint Bieber, az biztos. Miután becsörtet a szobába, velem a sarkában, megtorpan. Akárcsak én. Persze nekimegyek. Hátrálok egy lépést, majd körbe fordulok.
   Az iroda elég szűkösen van berendezve. Mindenhol könyvek vannak. Nem csak a polcokon, hanem a földön is kis rendezett kupacokban. Lehuppanok az egyik székre, Justin pedig a mellettem levőn foglal helyet.
- Nos, gyerekek. Amint hallottam, elég komoly összetűzésekbe keveredtetek egymással mostanság. Nem is egyszer. Orrcsont repedés, törött tojás, nagy kiabálások, kötözködés, egymás hergelése, egy kiszakadt ajtó, elég kemény keletkezett károk és egy törött pad. Mi ennek az oka? - fonja össze a karját maga előtt. Ajkaimat összepréselem, nem tervezek erre a kérdésre válaszolni, csak Justinra pillantok, aki a kezeit bámulja. Tudja. Tudja, hogy ő a hibás. Tudja. Látom rajta. - Hmm? Mi az oka? Esetleg történt valami köztetek, ami ennek az egésznek a hátterében áll? - hajol előrébb. Szőke haja előre omlik, fiatalos arcára érdeklődő kifejezés ül. Mrs. Clarks egyáltalán nem öreg. Mondhatni, fiatal az itt tanítók többségéhez képest. Nem nézek kék szemeibe. - Srácok, ne legyetek ilyen passzívak! - sóhajt, mire nyelek egy nagyot és beharapom az alsó ajkam, hogy ne remegjen. - Látom, hogy van itt valami. Ti régen nem utáltátok egymást. Emlékszem. Akkor voltam pálya kezdő. Ti voltatok, akik még a reggelijüket is megosztották egymás között. Trish, neked talán egy rózsaszín, csőrikés uzsonnás dobozod volt, nem? - ráncolja a szemöldökét hunyorogva miközben az emlékei között kutat. Éppen nyitom a számat, hogy kijavítsam, mikor valaki megelőz.
- Ariel-es - suttogja Justin, mire elszorul a torkom és lehorgasztom a fejem.
- Tényleg, most már emlékszem - dől hátra Mrs. Clarks, miközben tekintetét nem veszi le rólam. Érzem. - Mi történt? Mi a fene? Szeretném, ha elmondanátok, mert a problémákat meg kell oldani, nem elfutni előlük - rázza a fejét. Miután továbbra sem vagyunk hajlandóak aktivizálni magunkat, úgy dönt, hogy taktikát változtat, ami nekem cseppet sem kedvez. - Trish. Hogy van az édesapád? - intézi felém a következő kérdését, mire Justin értetlenül felém kapja a fejét, az én gyomrom pedig összerándul. Ez váratlan volt.
- Ahogy eddig - mondom halkan végül, miközben igyekszek úgy csinálni, mintha a mellettem ülő személy itt se lenne, nem is létezne.
- Voltatok bent nála?
- Hát. Tim most is vele van, de nem jósolnak neki túl sokat - tűrök a fülem mögé egy kibomlott tincset.
- Charlie beteg? - kérdezi Justin fojtott hangon, mire biccentek.
- Ma megyek be hozzá - nézek továbbra is a bólogató Mrs. Clarks-ra.
- Tim hogy viseli?
- Mrs. Clarks. Értékelem a törődését, de most nagyon nem szeretnék erről beszélni. Azért vagyunk itt, hogy megoldjuk ezt a konfliktust, nem pedig azért, hogy az én családi hátteremet fejtsük ki - szögezem le. Nem szeretem, ha a magánéletemben vájkálnak.
- Igazad van, ne haragudj! Nos, a következőt szeretném. Forduljatok egymással szembe - int, mire engedelmeskedünk. Igyekszem úgy változtatni a szék pozícióját, hogy ne verjek le egy könyvkupacot se. -, nagyszerű, most pedig nézzetek egymásra és mondjátok ki az első dolgokat, amik az eszetekbe jutnak. Csak őszintén, Trish. Kezdd, kérlek! - dől ismét előre kíváncsian. Kelletlenül Justin szemébe nézek, egy pillanatig habozok, majd dőlni kezdenek belőlem a szavak:
- Egy arrogáns seggfej, aki azt képzeli, mindenkinél jobb és bármit megtehet. Még az állítólagos legjobb barátját is megalázhatja csak azért, hogy menőnek tűnjön. Mindig beleköt mindenkibe, nem bírja elviselni, ha akármiben is veszít. Mindig, de mindig mást okol, még akkor is, ha minden az Ő hibája! Nem bírja feldolgozni az elutasítást, ezért kicsinyes módon áll bosszút, például megdobál tojással, vagy bezár a takarítószer raktárba - hadarok dühösen gesztikulálva.
- Trish... - döbben meg Mrs. Clarks egy pillanatra.
- Áh! - teszem fel a mutatóujjam. - Még nem végeztem! Úgy gondolja, ő a legjobb és soha, de SOHA nem kér bocsánatot, ak...
- Ez nem igaz! - csattan fel Justin.
- De, igaz! Te is tudod? Mikor összetörted a biciklim, mikor megetted az összes sütimet, méghozzá egyedül, mikor megölted az aranyhal...
- Öt éves voltam, az isten szerelmére - védekezik szinte azonnal. Mintha tudta volna, hogy ezt akarom mondani, ami könnyen előfordulhat...
- De megölted Toby-t! - sikítom.
- Véletlen volt!
- Lényegtelen! Nem köszön meg semmit, soha, mert úgy gondolja, neki alapból minden jár...
- Én vagyok a hálátlan, én? - hitetlenkedik, miközben szemöldökei a plafont verdesik.
- Igen, Bieber, te! Sőt, könyörtelen vagy és népszerűségfüggő, a szexről pedig ne is beszéljünk! - rázom a fejem hevesen. - Nem ismersz olyat, hogy mérték és akármihez is érsz, mindent TÖNKRE TESZEL! - kiabálok.
- Hű - csettint Justin mosolyogva -, ez igen - néz mereven a szemembe.
- Trish... - keresi a szavakat Mrs. Clarks, miközben én próbálok lenyugodni. Kezem iszonyatosan remeg és úgy érzem, ha nem teszek valamit sürgősen, megint meg fogom ütni.
- Csak egy percet kérek! - szorítom ökölbe a kezem, másikkal az orrnyergemet kezdem masszírozni.
- Rendben. Justin, te jössz! - fordul felé kíváncsian.
- Hogy mit látok? Mi jut eszembe? - nevet fel keserűen.
- Igen - bólint válaszként.
- Egy megtört lányt, aki mindenkinél jobbnak és erősebbnek akar játszani, pedig arra vár, hogy valaki a maszkja mögé lásson. Aki magának akarja az egész mindenséget és ha valami nem úgy történik, ahogy ő akarja, azt hiszi, itt a világ vége. Nem képes beletörődni semmibe és ő a legharagtartóbb ember a világon, akit csak el lehet képzelni, soha nem bocsát meg. Soha. Ha azt is mondja, mindig lesz egy kis keserű szájíze - von vállat higgadtan. Döbbenten hallgatom. Kezemet még mindig az orrnyergemen pihentetem, eltakarva az arcomat.
- Ez tartalmas volt... és őszinte - rágcsálja az ajkát Mrs. Clarks.
- Elmehetnék? - kérdezi Justin halkan, mire a kap egy bólintást. Felpattan és kiviharzik a szobából. Az ajtót jó hangosan bevágja maga után, mire összerezzenek. Mrs. Clarks szólásra nyitja a száját, de megrázom a fejem. Csak csendben ülünk egymással szemben, végül én is távozok.

második.

Ijj.*-* Köszönöm szépen a kommenteket.:) ♥ A részekre minden hétfőn lehet számítani, remélem most is hagytok véleményt.♡

   Közelebb hajolok a tükörhöz, hogy biztos legyek benne, nem maradt rajtam több tojás. Miután mindent rendben találok, kimegyek a WC-ből. Indulnék a terem felé, de mily hihetetlen, meglepő fordulat, valaki utamat állja.
- Mit akarsz? - sóhajtok fáradtan.
- Ha miattad fognak felfüggeszteni minket, esküszöm neked, hogy valami olyanban lesz részed, amit soha nem heversz ki - mondja határozottan, mire felnevetek.
- Mégis mit teszel? Mit? Semmid nincs ellenem! - mosolygok. Ez igaz. Egyedül Tim-mel tudna sarokba szorítani, de annyira nagyban még ő sem játszik.
- Higgy nekem, van - vigyorodik el, majd oldalra lép és elmegy mellettem.
- Különben is, ez csak egy kis felfüggesztés. A nagy Justin Bieber nem rettenhet vissza ennyitől. Tett már olyat, amivel sokkal rosszabbat érdemelt ki - kiáltok utána, mire egy pillanatra megtorpan. Vesz egy mély levegőt, majd kilöki az ajtót. Abban a pillanatban az első óra végét jelző csengő megtöri az iskola csendjét.

- Tényleg eltörted az orrát? - vihog Shay, mikor leteszem mellé a tálcám.
- Igen - bólintok mosolyogva, de cseppet sincs jó kedvem. Hallgatom, amint azt ecseteli, hogy mit fog felvenni este. Tekintetem az étkezde másik felébe téved. A társaság ugyanolyan hangos, mint minden nap, de valami fura. Mintha valami hiányozna. Aztán feltűnik, hogy Justin nincs velük.
- ...és te? Mibe jössz? - fordul felém. Szerintem fel se tűnt neki, hogy nem figyeltem rá. Legalábbis nem 100%-osan.
- Tudod, van az a fekete, ujjatlan, elég rövid zarás csipkeruhám - fogom meg a villám.
- Igen - csillan fel a szeme.
- Meg a lila platformom - túrok bele a salátámba.
- Igen - sikkant.
- És emlékszel hogy volt feltűzva a hajam Chris-nél? - kapok be egy felnyársalt répát.
- Igen - bólogat.
- Na, meg tudod, a szemem, ahogy a múltkor volt, a, ömm... tudod, akkor... - hunyorgok.
- Így - húz egy vonalat a kezével.
- Ühüm - szúrok fel a villámra egy saláta levelet. - Meg a lila rúzs, amit...
- Karácsonyra vettem neked - fejezi be a mondatom, mire felnevetek.
- Borzasztó vagy - rázom a fejem.

   Miután elkészülök, pont azt veszem fel, amit megbeszéltem Shay-jel.
- Kész vagy? - dühöng a telefonba, épp, mikor leparkolok a házuk előtt.
- Azt hittem, már idefagyok. Szegény lukam - rázza a fejét, mire hangosan felnevetek.
- Indulhatunk? - kérdezem mosolyogva.
- Persze - kapcsolja be biztonsági övét.
- Nem hagysz itthon semmit? Nem furikázlak vissza! - jelentem ki fenyegetően.
- Nem, menjünk már - pattog izgatottan az ülésen.
   A zene az utcára is kihallatszik. A basszus dübörög a mellkasomban. Ügyesen bemanőverezek egy szép kis helyre, majd kikászálódunk a kocsiból.
- Kész vagy? - pillant le rám.
- Persze - mosolyodok el zavartan. Mintha izgulnék, de nincs miért.
- Akkor gyerünk - sikkant, majd löki be a kaput. Céltudatosan a hátsó kertbe megyünk, ahol medence és jónéhány ember fogad minket.
- Sziasztok! - kapja el a vállam Katy.
- Hali - adok neki két puszit.
- Szia - köszön Shay is.
- Hoztam néhány rekesz sört - biccentek a kocsi felé.
- Oh, nem kellett volna - legyint.
- Majd vigyük be - mosolygok, majd kettesben hagyom őket.
   Elindulok az egyik hordó felé, majd töltök magamnak egy pohár sört. Körül nézek, majd hirtelen egy kezet érzek a fenekemen.
- Triiiiissshhh - susog valaki a fülembe.
Ezt nem hiszem el. A gyökerek mindig megtalálnak. Vagy ha a gyökerek nem is, a perverz részegek biztosan.
- Thomas - kapom el a kezét kedvesen mosolyogva. Mert ő nem nyugis részeg. Agresszív, a javából. Már csak a lehelletétől beállok.
- Van kedved szórakozni? - kezdi el csókolgatni a nyakam.
- Nem - húzódok arrébb, mire erőszakosan elkapja a csuklómat.
- Legyen - sziszegi.
- Thomas, engedj el! - kérem türelmetlenül, mire elkezd maga után húzni.
- Csssstt! Szórakozunk - vigyorodik el.
- Azt mondta, engedd el! - hallok meg egy nagyon is ismerős hangot.
- Nem a te dolgod! - vakkantja Thomas.
- Hát. Egy kicsit de... - biccent, majd közelebb jön. - Engedd el! - mondja fenyegetően, mire a csuklóimat szorító kezek eltűnnek rólam.
- Még találkozunk - löki meg Justin vállát, mikor elhalad mellette.
- Nem kell a segítséged - dörzsölöm a vörös kezeimet.
- Szívesen - iszik bele a whiskey-ébe.
- Megoldottam volna - indulok el a pult fele.
- Láttam... teljesen ura voltál a helyzetnek - forgatja a szemeit.
- Nem kell, hogy megments! Nem kérek belőled! - csattanok fel.
- Az istenit, Jackson! Csak megkíméltelek egy kellemetlen kalandtól! - masszírozza az orrnyergét.
- Csak hagyj békén - töltök magamnak egy új pohár sört, mert az előzőt elejtettem.
- Ugyanaz a hálátlan kis kurva vagy, mint akkor. Semmit nem változtál - vágja a fejemhez, mire megdermedek.
- Hogy mit mondtál?
- Jól hallottad, ugyanolyan vagy. Sosem fogsz megváltozni - mondja.
- Én voltam az egyetlen, aki mindig, de mindig segített neked és sose várt érte semmit. Cserben hagytál - szinte visítok.
- Ebben ne legyél olyan biztos! - csattan fel.
- Ez az egész a te hibád, ha... ha... - fordulok meg, majd kezdem keresni a szavakat.
- Ha? Ha mi? - lép közelebb.
- Hagyjuk. Eleget beszéltünk róla. Menj vissza a gruppiaidhoz! - biccentek, majd arrébb lépek.
- Bármikor csatlakozhatsz hozzájuk! - kiált utánam.
- Inkább a halál - fordulok vissza morogva, majd a terepet kezdem kémlelni akár egy ismerős, akár valami helyes pasi reményében.
   Körülbelül fél órával később, elég bizonytalanul állok a lábamon. A vodka elég rendesen dolgozik bennem.
- Trish - kapja el a karom Shay, mikor majdnem fellököm. - Mennyit ittál? - nevet.
- Csak egy kicsit. Egy icipicit - mutatom az ujjaimmal.
- Persze, elhiszem - bólogat, majd átkarol.
- Nem. Nem kell - lököm el magamtól, majd az emberek között kezdek el kapaszkodni a pult fele.
- Trish! - szól utánam Shay, de elkapom az előttem álló karját, aminek következtében kiborítom a poharát.
- Mi a f...? - pillant rám Justin, mire belé fagy a szó. - Jackson, mit csinálsz? - állít egyenesbe.
- Én s-s-s-sajnálom... szerintem... - bököm ki, majd... elegáns módon telibe hányom a cipőjét.
- Jesszusom! Mi a...? - sikít Justin roppant férfiasan, majd hátra ugrik.
- Ember, ez csak hányás! - kapja el a karom Shay, majd elindít a kocsi fele.
- Ezek Suprák - mutat a lábaira.
- Túléled - forgatja a szemét barátnőm, majd a kocsihoz kormányoz. - Katy!
- Igen? - jelenik mellette az említett.
- Pakoljuk ki a sört, gyere! - biccent, én pedig elindulok a kapu fele. A járda és a rajta levő macskakő kusza mintája vészesen közeledni kezd felém. - Trish! - kiált rám Shay ijedten, aztán elsötétül előttem minden.

első.

Ömm. Nem vagyok valami regénytírokarészelejére típus, de mivel ez az első, úgy érzem, szükséges. Bocsánat a kezdetleges design-ért, de nem nagyon értek hozzá, finoman szólva és nem találtam olyan embert, aki ebben segítségemre lenne, legalábbis egyenlőre. Ha valaki ajánlana valakit, örülnék neki. :D szóval. Első rész. Remélem tetszeni fog.
Ha tetszett, hagyj valami jelet, ha nem, akkor is. :D

   A körmömmel babrálok, miközben a mellettem elhaladó tájra pillantgatok. Nem túl sokszor, mert hányingerem lesz tőle. Aztán tekintetem a busz közepe tája felé szegezem. Mert itt a megszokottnál ellenkező érvényesül. A menő csávók, azaz a M.V.A.V.L.G. klub tagjai (Mi Vagyunk A Világ Legnagyobb Görényei), ott bátorkodtak letelepedni még valamikor évekkel ezelőtt, nem pedig a hátsó ülések között.
   Összevont szemöldökkel méregetem őket, mire a méh királynő, a boss, a főnök, a góré, a világ legnagyobb faszfeje felém pillant. Nagy barna szemeit az enyémbe mereszti. Mivel ez gyakran előfordul, gúnyosan elvigyorodok, ő pedig lesajnáló tekintettel méreget.
   Gyűlölöm. Gyűlölök rajta mindent. Hogy másfél fejjel magasabb, mint én, hogy helyes, hogy jóképű, hogy izmos, hogy kockás hasú, hogy szépek a fogai, lehengerlő a mosolya, hogy tele van tetkókkal, hogy a haja mindig tökéletes, hogy sose tudok belékötni, hogy nincsenek érzelmei úgy semmi iránt. Gyűlölöm a szép szemeit, a hosszúkás arcát, a telt ajkait, azt a doboz cigit, ami állandóan a zsebében foglal helyet, gyűlölöm az összes emléket, amit hozzá köthetek és gyűlölök minden egyes csajt, mindegy egyes nap, aki az oldalán virít.
  El is fordulok, mert csak felhúzom magam rajta. Ismét kibámulok az ablakon, majd feljebb hangosítom a zenét, mert ennek a régi szaros busznak a zaja majdnem mindent elnyom. Kivéve a maxon ordító Kornt a fülemben és bunkóék hangos felröhögéseit.
   Mikor a jármű lefékez a suli előtt és az ajtajai nyikorogva csapódnak ki, gyorsan felpattanok a penészes ülésről és lefelé veszem az irányt. De ez így olyan egyszerű. Leszállni, kikerülni őket és bemenni az épületbe, ahol Shay már valószínűleg vár. Helyette Justin utamat állja.
- Jó reggelt - vigyorog a képembe. Márkás kölnie keveredik a cigie szagával.
- Mit akarsz? - köpöm, miközben állom a tekintetét.
- Semmit, csak köszöntem - pimaszkodik, majd arrébb áll, hogy leengedjen. Gyanús. 
Ahogy elhaladok mellette véletlenül elviszem a vállát, mire gúnyosan felnevet. A szememet forgatva sietek Shay felé, aki a lépcső tetején áll és rám vár.
- Szia - ölel meg. Magasabb mint én, ami nem nehéz. Míg az én hajam barna, szögegyenes és a derekamig ér, addig az övé rövid, szőke, néhány halvány rózsaszín csíkkal van cifrázva és nagyon, de nagyon göndör lenne, ha nem küzdene a vasalásával minden egyes reggel.
- Szia - mosolygok feszülten.
- Megint...? - pillant a hátam mögé, miközben megigazítja magán ingét, aminek a színe olyasmi, mint a hajában levő melíroké.
- Nem. Csak már a jelenléte is irritál. Gyere, menjünk be - biccentek, majd elindulok.
- Ma este buli lesz Katy-éknél - lohol utánam izgatottan.
- Menni akarsz? - fordulok felé kedvesen, majd kinyitom az ajtót.
- Háááát - harap alsó ajkába izgatottan.
- Jó - bólintok.
- Ez az! - tapsikol, miközben bekanyarodunk a folyosón, ahol Justinék telepedtek le. Egyből elkomolyodunk mind a ketten. Igyekszünk feltűnés nélkül elhaladni mellettük, de ah. Szerencse... ami nekem sosem volt és soha nem is lesz.
- Jackson! - rikkantja Bieber a vezetéknevem, erre lassan megfordulok.
- Mit akarsz Bieber? - kérdezem felszegett állal, mire ellöki magát a szekrényétől és elém sétál.
- Tetszik a felsőd - pillant a sötétrózsaszín trikómra, ami elég jól dekoltált. Ha értitek, mire gondolok.
- Ennyi? - emelem fel a szemöldököm.
- Nem egészen - vigyorodik el, majd egy hirtelen mozdulattal előrántja a kezét és egy tojást vág a mellkasomhoz, pont a melleim közé. Mindenki hangosan röhög, én pedig sokkos állapotba kerülök. Kezem remegni kezd, táskám a földre esik.
- Trish - hallom Shay hangját. Hallatszódik belőle, hogy tudja, mire készülök. De elkésett. Justin hangosan nevet előttem. Meglendítem az ökölbe szorított kezem és hatalmas lendülettel az orrába küldöm. Hangos reccsenés, majd teljes csend.
- Faszfej vagy, Bieber. Egy kurva nagy faszfej - sziszegek, miközben ő az orrát fogja, amiből ömlik a vér.
- Idefigyelj, te kis... - kezdi, majd megragadja a felkarom és megránt, én pedig rögtön ellenkezni kezdek.
- Elég legyen! - dörren valaki ránk a folyosó végéről, mire megdermedünk, majd mind a ketten felpillantunk. - Jackson, Bieber! Az irodámba, MOST! - jelenti ki az igazgató dühösen, majd halk léptekkel eltűnik a sarkon.
- Ez is miattad van - veszem fel a táskám, majd a tojáshéjakat kezdem el leszedegetni magamról.
- Nem kellett volna megütnöd - vakkantja, miközben még mindig az orrából csöpögő vért törölgeti inge ujjával.
- Persze! Nem kellett volna azt a rohadt a tojást a mellemre törnöd - kanyarodok be én is a sarkon.
- Csend legyen! - fordul hátra Mr. Simon, majd kinyitja előttünk irodája ajtaját. Felsóhajtok, majd elsőként belépek a szobába. Három szék van bent, a jobb szelsőn foglalok helyet, majd előhalászok egy zsepit a táskámból, hogy leszedjem a csirkeelőzményt magamról.
   Mr. Simon becsukja az ajtó, majd leül velünk szembe. Tekintete egy pillanatra megállapodik a köztünk elhelyezkedő üres széken.
- Gyerekek! Ez a héten a hatodik alkalom, hogy a folyosón összetűzésbe keveredtetek egymással. Pedig szerda van, az istenit! - csap az asztalra, mire összerezzenek. - Mi ennek az oka? - fonja össze a karját maga előtt.
- Mindössze az, hogy a mellettem ülő ficsúr a világ legnagyobb bunkója - akadok ki.
- Mondja ezt ő, aki most törte be az orrom! - csattan fel Justin.
- Mert megtörtél egy szaros tojás a melleimen! - csapok két kezemmel a szék karfáira.
- Elég legyen! - ordítja el magát Mr. Simon is. - Mostantól minden pénteken kitakarítjátok az étkezdét...
- De... - szakítja félbe Justin, mire az igazgató csak felteszi a mutatóujját, ezzel belé is fojtja a szót.
- Semmi de, és minden délután együtt elmentek az iskolapszichológushoz egy órára, hogy eltüntethessük a köztetek levő személyes konfliktust. Amennyiben akármelyikőtök is kihagyja akármelyiket a felsoroltak közül. Akár a takarítást, akár a pszichológust, egy hónapra felfüggesztem mind a kettőtöket! Nem érdekel, ki a hibás.
- De edzésem van! - nyöszörög Justin. Ő a csapatkapitány. Nem mulaszthat egy egész hónapot.
- Ha jól tudom, akkor délután négytől. A takarítás zárás előtt egy órával, a Mrs. Clarks-nál való jelenésük, pedig kettőtől négyig tart! Holnap kezdtek! Téma lezárva! Most pedig, órára! - legyint, majd feláll és ismét sarkig tárja előttünk a kijáratot a folyosóra.
- Nem kellett volna megütnöd - ismétli meg, miután Mr. Simon becsapja utánunk az ajtót.
- Tudod, hogy te vagy a hibás. Csak könnyebb mást hibáztatni! Mindig is könnyebb volt! - nézek a szemébe. - Ha nem töröd össze azt a rohadt tojást rajtam, nem ütlek meg és nem kerülünk ide. De, ha... ahh. Hagyjuk! - sziszegem, majd otthagyom a folyosón a vérző és most már ferde orrával együtt.